2.Fejezet: Váratlan találkozások

Sziasztok!
Bocsi az egy napos késlekedésért. Nem lököm a lökött sódert, helyette hoztam a részt... :))
Puszi: Colette.




Akármennyit sikerült aludnom az este, reggel teljesen fáradtan ébredtem fel. Az ágy kényelmes volt, szinte elmerültem benne a sok párna és a pihe-puha matrac között. Lassan kibotorkáltam a hadiszállásomról, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megláttam reggeli tükörképemet, ami a szokásosan bosszantóan köszöntött. Ilyenkor nagyon nem kedveljük egymást.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd izgatottan a konyha felé mentem. Megkerestem a kávéfőzőt, és lefőztem magamnak egy kis feketét. Kiválasztottam a bőrönd legtetején lévő ruháimat, majd magamra kapkodtam őket. Kifésültem a kusza szövevényt, amit a hajamnak hívok, utána már kaptam is a táskám után. Ma még nem kellett semmit bevinni, csak magunkat, és pénzt a tankönyvekre, meg az általunk választott hangszert, amin tanulni fogunk. Én a gitáromat vittem.


Amikor mentem ki a bejáraton, az ajtó hátulján egy levél várt rám. Még egy meglepetés? Hogy-hogy ezt tegnap este nem vettem észre? Egy késért rohantam a konyhába, hogy ne tépjem szét a levelet mégsem. Talán valami bizonyíték..

Drága Niky!

- Anyu, ugye letehetem a jogosítványomat? - Kérdezte anyukáját egy szöszke leányzó.
- Még várj vele egy kicsit. Hidd el, addig is csak komolyodsz..
- De anyuu..
Emlékszel? Mikor is tetted le a jogsit? Egy éve mához. A bejárati ajtó mellett találsz egy kulcsot,

apró rózsaszín  kulcstartóval. Tudom, hogy ma a rózsaszín blúzodat vetted fel. 
Ne engem szólj le, hanem apádat...
Szeretünk: Anyu, apu.

Ez egyszerűen hihetetlen!
Eszeveszettül rohantam a kulcsért, majd táskámat felkapva indultam az alagsorba. 

Egy kocsi? Most csak viccelnek velem? Nem lehet. Nem érdekel milyen autó. De van egy kocsim. Ez annyira nagy dolgot jelent számomra. Otthon csak álmodoztam róla, és a munkám nem tudta volna fedezni a részleteket. De most kapok egyet? Csak úgy? Még számomra is hihetetlen.


Amikor megnyomtam az aprócska gombot, egy hirtelen kattanást hallottam. Rögtön felismertem a riasztót, majd a hang felé indultam. Nem hallottam tisztán, egy újabb próbálkozással lezártam az autót. Ekkor már biztosabbat tudtam, felnyitottam, és a szemem előtt állt, egy gyönyörű Peugeot. A szám teljesen tátva maradt. Az éjfekete szín, álmodni nem mertem volna. Azt sem tudtam, hogy háláljam meg mindezt szüleimnek.

Előkaptam a telefonomat, majd csak annyit írtam anyunak.

Köszönöm. Szeretlek. 

Remélem érzik, mennyire hálás is vagyok nekik.


Rápillantottam a telefon kijelzőjére. Éppen indulnom kell, ha időben oda szeretnék érni. Az sem kizárt, hogy eltévedek. Nem lepne meg, ha késnék az első órámról, mert rossz felé kanyarodtam. 

A forgalom óriási volt kora reggel. Máskor korábban kellene elindulnom. Találtam parkolóhelyet az egyetem bejáratához elég közel, amin meg is lepődtem. Ezek szerint nem sok diáknak van kocsija. Lehetséges, hogy a jobb beilleszkedés érdekében nekem sem kocsival kellene furikáznom. Elég jó hely kapcsolatokat kötni egy busz is. Egy rossz kormányfordítás, és rögtön van téma. 

Laza mozdulattal átnyúltam a túloldalra a táskámért, majd a vállamra kaptam. Kiszedtem a kulcsot a kocsiból, és rányomtam a riasztót, amikor eljöttem. Nagy boldogságomban feldobtam a kulcsomat, amit sikeresen megint elejtettem. Hirtelen lehajoltam érte, mire a táskámból kiestek a cuccaim. Szerencsétlenül járva szedegettem össze az összes holmimat a félig tocsogó víztől. Ezt nem hiszem el...


- Segíthetek? - Kérdezte egy teljesen ismeretlen hang a hátam mögül.
- Persze. Köszi.. Habár, elboldogulok. - Épp az utolsó darabokat szedegettem fel már a földről.
- Láttam az egészet. - Hallottam, amint egy mosoly bújkál a beszédében. Érdekes. Olyan volt, mintha a nap kisütött volna egy rövid időre. Felnéztem rá, és kényszeredetten kellett mosolyognom nekem is. Pedig senki nem kényszerített rá. Amint felvettem a telefonomat is, letöröltem a képernyőjét. Erről ennyit, egy éles karc éktelenkedik a kijelző közepén. Gratulálok, Colette.
- Ritka szar napom van.. - Mondtam teljes őszinteséggel. Nem kezdődik jól, ha már így bemutatkozom.
Egy csengőt hallottam. Lágy, ámde hangos dallam szólalt fel. 

- Most csengettek ki. Sietnem kell. - Sürgősen hadart mögöttem, majd eltűnt az a srác, aki  egyedül megállt nekem segíteni. Akivel volt egy érdekes-összenézős pillanat. Milyen érdekesek ezek a svéd pasik..! 

Az aula harsogott a sok diákcsevelytől. Már kicsöngettek volna az első óráról?! Megláttam egy órarend-szerű táblázatot, majd odamentem, hogy közelebbről megnézzem. A franc.. Igazán megnézhettem volna, hogy itt mikor is kezdődnek az órák. Pont ide nem vonatkozik az, hogy nyolckor kezdődik a tanítás. Hanem egy órával előtte. Legalábbis nekem igen.
Csapó 2. A kocsiban hagytam a gitáromat. Csupa hangszerrel mászkáló embert láttam már. Hé, ez egy művészeti suli..Ne csodálkozz már.. 

Tettem egy kerülőt a kocsim felé, hátha ott lesz az a titokzatos svéd srác. Hátha megint összefutok vele  a parkolóban. 

Nem így történt. Láttam három nagyobb újságírós autót, amit furcsálltam. De lehet, hogy itt ekkora esemény,  a sok sürgő-forgó ember az egyetem körül. Siettem vissza, majd már a második órám felé vettem az irányt. Az emberek már nem vártak a nagy terem előtt, bentről szűrődtek a zajok.
Bementem, és szétnéztem, mindenki beszélgetett valakivel, tekingettek, forgolódtak, csakis a kinti srác, aki segített ült egyedül. Észrevett, majd megejtett egy kis mosolyt. Úgy döntöttem, hogy mellé ülök.


- Szia. Hogy is hívnak? - Köszöntött.
- Colette. Te is új vagy itt? - Ésszerű. Először megnézem mi is az érdeklődési köre. Nehogy még mondjak valami rosszat. 

- Hát, lényegében tavaly már jártam ide. De nem sikerült befejeznem, mert elköltöztünk Franciaországba..
Hirtelen felkaptam a fejem a Franciaország szóra. Izgalmas srác lehet.
- Értem.. - Mindenki elcsöndesült a teremben, ami felettébb gyanússá vált.

 Egy apró nőcske toppant be a terem legelejére, szemben velünk.


Megtartotta a felettébb unalmas órát. A srác még a végén rám mosolygott, majd elviharzott. Nem beszélgettünk tovább az órán, erősen koncentrált, hogy odafigyeljen. Csak álltam, és megnéztem leendő szekrényemet. A mellettem lévő szekrény tele volt már levelekkel. Biztos valami csini csajszi kapta..

Egy srác lépett mellém, sötét barna haja stílusosan be volt állítva. Kinyitotta a postaládáját, majd kiszedte a temérdek levelet, közben körültekintően nézegetett jobbra-balra. Nagyon zavaró volt, ahogyan felmért. Csak állt mellettem egysietős percig, és a cipőm sarkától kezdve megnézett a fejem búbjáig. Megnyerően mellém állt, és bemutatkozott. Levette sötét szemüvegét, majd egoista arccal az én képembe vágta. (Megjegyzem. Isteni volt a mosolya. Ott olvadtam volna el, ha nem így viselkedik..)


- Eric vagyok. Eric Saade. - Elolvadásomat és sikításomat itt várta. Helyette leblokkoltam, amire egyre nagyobb tömeg gyűlt körénk. Az emberek összesúgtak.


- Örvendek.. Én Nicolette Kovács. - Hopp. Megint elejtettem azt a francos táskát. Majdnem siránkozni kezdtem, hogy ez is csak velem fordulhat elő.. Eric, segített felszedegetni a kiömlött cuccaimat, ezzel együtt már a jegyzeteimet is.


-Köszö.. - Megakadt a hangom. Ericnek már csak a hátát láttam..


Mondhatom szép. Svéd pasik.. 

1. Fejezet: Valami kezdete

Sziasztok!
Először is,köszi, hogy benéztél :D Szívesen várom a véleményeket az irományommal kapcsolatban, akár negatív, akár pozitív. Részeket két-háromnaponta fogok hozni, ahogyan az időm engedi. Nem kötök ki kommenthatárt, mert lehet hogy csalódnék, hogy nem kapok komit. Remélem tetszeni fog a történet, jó szórakozást!
Puszi Colette :))
Jujjdekíváncsivagyokmár *-* :D

A megszokott ködös reggel volt Svédországban. Meg sem lepődtem, amikor már szeptember elején több, teljes téli felszerelésben mászkáló emberre bukkantam.Halvány mosolyt ejtettem meg a szám sarkában. Hiszen tegnap még sortban tettem meg utolsó sétámat Budapesten,  otthon.





 Otthon.


Magyarországról jöttem Svédországba, Stockholmba. Kovács Nicolette vagyok, 19 éves. Sokan csak Colettenek hívnak. Talán a nevem miatt, talán nem, mindig is vonzódtam Franciaországhoz. Számomra egzotikus volt, még rá gondolni is. Az a sok ember, a sok gyönyörű kivilágított sétáló utca. Az illatok... Egyszer volt szerencsém ellátogatni oda, és még 
nyomott hagyott bennem az a találkozás Párizzsal. Megfogadtam, hogy még visszatérek Oda.. 

Most mégis Svédországba tartok..

A nagymamám lakott itt, még egy évtizeddel ezelőtt. Sajnos nem emlékszem rá tisztán, csak arra, amikor meghalt. Mély szomorúság, gyász költözött be akkor a családunkba. Anyuéknak nagyon sokáig tartott feldolgozni ezt. 


Most pedig épp dédim lakásába tartok, amit rám hagyott. Ha folytatni szeretném a tanulmányaimat... Akkor még kis ügybuzgó voltam, sokkal jobb eredményekkel. Már az oviban olvastam. Remélte, sokra viszem majd. Sikeresen felvételiztem a Stockholmi Művészeti Egyetemre, amit nem is bánok. Hét éves korom óta zenélek, fél életem a zene. A másik persze a tánc. 

'Kérem, kapcsolják ki az öveiket, készüljenek a leszállásra.' - Mély ábrándozásomból egy kedves, lágy női hang ébresztett fel, nem is olyan messziről. Jobbról a harmadik ülésen ültem. A földhöz már igencsak közel jártunk, jobbnak láttam összeszedegetni az aktuális dolgaimat. Bambán néztem magam elé. Mégiscsak Itt vagyok. Itt, Svédországban. És ha nem sietek, akkor gyorsan repítenek is ki az egyetemről.

Ahogyan észbe kaptam, megvártam amíg az előttem ülő, többnyire svéd emberek leszállnak, majd elindultam megkeresni a csomagjaimat. Valahol nekik is itt kell lenniük. Amint megláttam három fekete bőröndömet, rögtön odasiettem.

-Köszönöm, ezek az enyémek. - Mondtam hálásan a mellettem álló, magas svéd embernek. Lenézően végigmért, szemei szikrákat szórtak. Jeges tekintetét csak elősegítette kék szeme, és világos haja. Hirtelen jöttem rá, hogy magyarul beszéltem neki, mire svédül elnézését kértem, majd megmutattam a csomagomon a nevemet. Ő persze elnézést sem kérve elsietett a másik irányba, majd megfogott három hasonló bőröndöt, mint az enyémek voltak.
Bunkó...
Kicsit kétségbeestem. Mi lesz akkor, ha az összes svéd ember így fog velem bánni? Ha túlságosan is honvágyam lesz, és haza szeretnék menni? Ha egyetlen barátom sem lesz az egyetemen... Nem, ez lehetetlen. Csak lesz egy hasonló gondolkodású csajszi, mint én..
Biztosan.


-Bocsi, félre tudnál állni egy kicsit? - Egy magyar hangot hallottam a hátam mögött, amin nagyon meglepődtem. Nem vettem észre, hogy magyar szállt volna le velem kapcsolatban. Látnom kellett volna lengébb öltözékén, hasonlóan, mint rajtam. Kezdtem fázni, tényleg hallgatnom kellett volna anyura..
Amint hátranéztem, egy teljesen ismerős emberbe botlottam bele.

- Csak nem Tolvay Dé? - Régi, általános iskolás nevén szólítottam, így biztosra veheti, hogy ismerem. Akkor szólítottuk így, amikor még 'bandáztunk'. A megszokott társaság minden délutánját együtt töltötte, valami minket felháborító tényen gondolkozva, vagy csak simán hülyéskedve. Milyen rég volt már..

- Hé, hercegnő. - Mutatott fekete egyberuhámra, és szőke hajamra. Nem vagyok hercegnő. - Hasonló kékek a szemeid, mint most kint az ég. Mesélj csak, csajszi, hogy kerülsz ide? - Fél kézzel megölelt, másik kezével a csomagjaimért nyúlt. - Segítek.

Boldog voltam a felismeréstől, hogy felismert, és tudja, hogy ki vagyok. Mégsem leszek annyira elveszve ebben a gomolygó nagyvárosban. Egyik csomagomat rátettem a másikra, mivel az volt a legkisebb. Faggatott, amíg a taxikig nem értünk. Úgy tűnt, ő már járatosabb itt, mint én.

- Figyu, csajszi. Olyan jó volt látni. Ide fogok járni a Művészeti Egyetemre. Ha gondolod, akkor összefuthatunk.  - Kacsintott rám halványan. Leintett nekem egy taxit, mire én bediktáltam  a címet. Kifizette a taximat. Milyen lovagias! Lehajolt, segített bepakolni a csomagtartóba a csomagjaimat, és adott egy puszit.

- Jaa, és, megkaphatom a telefonszámodat? - Aranyos vigyor kíséretében nyújtott át egy papírt, meg egy tollat. Helyette a pénztárcámba nyúltam, és kivettem egy rózsaszínű 'névjegkártyát' amit apu ügynökségétől kaptam ajándékba. Még akkor csináltattuk, amikor modellkedtem, gimi harmadik osztályában. A címet otthon apu gondosan áthúzta, és helyette leírta újdonsült otthonom nevét.

- Fhú, köszi - Meglepődött mosolyán én is meglepődtem. Mi változott közöttünk a négy év alatt? - Akkor majd kereslek. Szia holnapig.

Kedves, svéd taxisunk idegesen rágta a szája sarkát, mivel az idő, pénz. Gondolom busás borravalót kapott, nem lenne oka bosszankodni. Hátradőltem a hátsó ülésen, és beszívtam, majd kifújtam egy mély levegőt. Taxisunk ezt úgy vélte, már indulhatunk, erre meglódult, mire majdnem bevertem a támlába a fejemet. Meg sem lepődtem már. Annyiféleképpen vertem már be a fejemet, a térdemet, a lábamat.. Volt, hogy a strand gyermekmedencéjében kezdtem, és a balesetin végeztem. Pedig csak bekísértem az unokahúgomat..

Lassított a taxi, majd a sofőr morgott valamit.Vagy kifogtam a legmorgósabb taxist, akivel Stockholmban találkozhatok, vagy mindenki ilyen csípős hangulatban van ma. Remélem, hogy csak az utóbbi.

Csomagjaimat szenvtelenül pakolta ki a csomagtartóból, majd elém állt, és mintha valami emberi érzést próbált volna erőltetni magára. Lássa, hogy magyar vagyok, adtam neki borravalót. Nem járatom le a saját hazámat, lényegében 'túrista' vagyok még.

Izgatottan nyitottam ki a lépcsőház ajtaját a kulcsommal, majd léptem bizonytalanul a lift elé. Lehívtam, majd megnyomtam a 10-es gombot.  Nem tudtam, hogy mi vár rám. Amikor felértem, egy ajtóval találtam szemben magam. Egy egész szint? Ez most valami rossz vicc? Keskeny folyosó húzódott az ajtó előtt. A kulcsomat remegő kézzel vettem vissza megint kezeim közé, majd nyitottam ki. Amikor beléptem az előszobába, eszméletlen látvány tárult elém..

Friss virágok voltak szerte a kristályvázákban. Jobbra néztem, hogy lepakoljam a bőröndjeimet, majd megfordultam, hogy kimenjek a többiért. Arra számítottam, hogy a ház majdnem üres lesz, csak a legalapvetőbb dolgok lesznek majd benne, ami természetesen bőven elég nekem. Nem fogok felhurcolászni fiúkákat.. Lassan, és megfontoltan lépegettem a házban. Amint megéreztem lábaim alatt a puha szőnyeget, azonnal kibújtam bokacsizmámból, és zoknival folytattam az utamat. Lassan beértem a szobámba. Legalábbis, gondolom, az enyém, mivel a nevem ott díszelgett a feliraton: Niky.

Drága kislányunk!
Tudjuk, hogy mire számítottál. Szerettük volna Neked megkönnyíteni
az egyetemen töltött idődet, és otthonosabbá tenni
ezt a lakást, amely mostmár az otthonod. Dédi Rád hagyta, ám
ezzel várni akartunk a 20. születésnapodig.
Nem bírtam tovább. Remélem sikeres, boldog életet tudsz majd
alapozni. Örülünk, hogy lehet egy házad, amely a Tiéd, és mindig
van hely, ahol meghúzódhatsz.
Szeretettel: Anyu, Apu.

A boldogságtól egy-két könnycsepp szökött a szemembe..
Hirtelen rámjött a fáradtság, és a ház többi részét hagytam felfedezni holnapra. Gyorsan megkerestem a fürdős cuccaimat, majd elindultam lezuhanyozni. Meg sem próbáltam már figyelni a ház többi részére. Előkaptam a laptopomat, küldtem egy beszámoló e-amil anyuéknak, majd lefeküdtem aludni.. Holnap kezdés az egyetemen...