2.Fejezet: Váratlan találkozások

Sziasztok!
Bocsi az egy napos késlekedésért. Nem lököm a lökött sódert, helyette hoztam a részt... :))
Puszi: Colette.




Akármennyit sikerült aludnom az este, reggel teljesen fáradtan ébredtem fel. Az ágy kényelmes volt, szinte elmerültem benne a sok párna és a pihe-puha matrac között. Lassan kibotorkáltam a hadiszállásomról, és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Megláttam reggeli tükörképemet, ami a szokásosan bosszantóan köszöntött. Ilyenkor nagyon nem kedveljük egymást.
Gyorsan lezuhanyoztam, majd izgatottan a konyha felé mentem. Megkerestem a kávéfőzőt, és lefőztem magamnak egy kis feketét. Kiválasztottam a bőrönd legtetején lévő ruháimat, majd magamra kapkodtam őket. Kifésültem a kusza szövevényt, amit a hajamnak hívok, utána már kaptam is a táskám után. Ma még nem kellett semmit bevinni, csak magunkat, és pénzt a tankönyvekre, meg az általunk választott hangszert, amin tanulni fogunk. Én a gitáromat vittem.


Amikor mentem ki a bejáraton, az ajtó hátulján egy levél várt rám. Még egy meglepetés? Hogy-hogy ezt tegnap este nem vettem észre? Egy késért rohantam a konyhába, hogy ne tépjem szét a levelet mégsem. Talán valami bizonyíték..

Drága Niky!

- Anyu, ugye letehetem a jogosítványomat? - Kérdezte anyukáját egy szöszke leányzó.
- Még várj vele egy kicsit. Hidd el, addig is csak komolyodsz..
- De anyuu..
Emlékszel? Mikor is tetted le a jogsit? Egy éve mához. A bejárati ajtó mellett találsz egy kulcsot,

apró rózsaszín  kulcstartóval. Tudom, hogy ma a rózsaszín blúzodat vetted fel. 
Ne engem szólj le, hanem apádat...
Szeretünk: Anyu, apu.

Ez egyszerűen hihetetlen!
Eszeveszettül rohantam a kulcsért, majd táskámat felkapva indultam az alagsorba. 

Egy kocsi? Most csak viccelnek velem? Nem lehet. Nem érdekel milyen autó. De van egy kocsim. Ez annyira nagy dolgot jelent számomra. Otthon csak álmodoztam róla, és a munkám nem tudta volna fedezni a részleteket. De most kapok egyet? Csak úgy? Még számomra is hihetetlen.


Amikor megnyomtam az aprócska gombot, egy hirtelen kattanást hallottam. Rögtön felismertem a riasztót, majd a hang felé indultam. Nem hallottam tisztán, egy újabb próbálkozással lezártam az autót. Ekkor már biztosabbat tudtam, felnyitottam, és a szemem előtt állt, egy gyönyörű Peugeot. A szám teljesen tátva maradt. Az éjfekete szín, álmodni nem mertem volna. Azt sem tudtam, hogy háláljam meg mindezt szüleimnek.

Előkaptam a telefonomat, majd csak annyit írtam anyunak.

Köszönöm. Szeretlek. 

Remélem érzik, mennyire hálás is vagyok nekik.


Rápillantottam a telefon kijelzőjére. Éppen indulnom kell, ha időben oda szeretnék érni. Az sem kizárt, hogy eltévedek. Nem lepne meg, ha késnék az első órámról, mert rossz felé kanyarodtam. 

A forgalom óriási volt kora reggel. Máskor korábban kellene elindulnom. Találtam parkolóhelyet az egyetem bejáratához elég közel, amin meg is lepődtem. Ezek szerint nem sok diáknak van kocsija. Lehetséges, hogy a jobb beilleszkedés érdekében nekem sem kocsival kellene furikáznom. Elég jó hely kapcsolatokat kötni egy busz is. Egy rossz kormányfordítás, és rögtön van téma. 

Laza mozdulattal átnyúltam a túloldalra a táskámért, majd a vállamra kaptam. Kiszedtem a kulcsot a kocsiból, és rányomtam a riasztót, amikor eljöttem. Nagy boldogságomban feldobtam a kulcsomat, amit sikeresen megint elejtettem. Hirtelen lehajoltam érte, mire a táskámból kiestek a cuccaim. Szerencsétlenül járva szedegettem össze az összes holmimat a félig tocsogó víztől. Ezt nem hiszem el...


- Segíthetek? - Kérdezte egy teljesen ismeretlen hang a hátam mögül.
- Persze. Köszi.. Habár, elboldogulok. - Épp az utolsó darabokat szedegettem fel már a földről.
- Láttam az egészet. - Hallottam, amint egy mosoly bújkál a beszédében. Érdekes. Olyan volt, mintha a nap kisütött volna egy rövid időre. Felnéztem rá, és kényszeredetten kellett mosolyognom nekem is. Pedig senki nem kényszerített rá. Amint felvettem a telefonomat is, letöröltem a képernyőjét. Erről ennyit, egy éles karc éktelenkedik a kijelző közepén. Gratulálok, Colette.
- Ritka szar napom van.. - Mondtam teljes őszinteséggel. Nem kezdődik jól, ha már így bemutatkozom.
Egy csengőt hallottam. Lágy, ámde hangos dallam szólalt fel. 

- Most csengettek ki. Sietnem kell. - Sürgősen hadart mögöttem, majd eltűnt az a srác, aki  egyedül megállt nekem segíteni. Akivel volt egy érdekes-összenézős pillanat. Milyen érdekesek ezek a svéd pasik..! 

Az aula harsogott a sok diákcsevelytől. Már kicsöngettek volna az első óráról?! Megláttam egy órarend-szerű táblázatot, majd odamentem, hogy közelebbről megnézzem. A franc.. Igazán megnézhettem volna, hogy itt mikor is kezdődnek az órák. Pont ide nem vonatkozik az, hogy nyolckor kezdődik a tanítás. Hanem egy órával előtte. Legalábbis nekem igen.
Csapó 2. A kocsiban hagytam a gitáromat. Csupa hangszerrel mászkáló embert láttam már. Hé, ez egy művészeti suli..Ne csodálkozz már.. 

Tettem egy kerülőt a kocsim felé, hátha ott lesz az a titokzatos svéd srác. Hátha megint összefutok vele  a parkolóban. 

Nem így történt. Láttam három nagyobb újságírós autót, amit furcsálltam. De lehet, hogy itt ekkora esemény,  a sok sürgő-forgó ember az egyetem körül. Siettem vissza, majd már a második órám felé vettem az irányt. Az emberek már nem vártak a nagy terem előtt, bentről szűrődtek a zajok.
Bementem, és szétnéztem, mindenki beszélgetett valakivel, tekingettek, forgolódtak, csakis a kinti srác, aki segített ült egyedül. Észrevett, majd megejtett egy kis mosolyt. Úgy döntöttem, hogy mellé ülök.


- Szia. Hogy is hívnak? - Köszöntött.
- Colette. Te is új vagy itt? - Ésszerű. Először megnézem mi is az érdeklődési köre. Nehogy még mondjak valami rosszat. 

- Hát, lényegében tavaly már jártam ide. De nem sikerült befejeznem, mert elköltöztünk Franciaországba..
Hirtelen felkaptam a fejem a Franciaország szóra. Izgalmas srác lehet.
- Értem.. - Mindenki elcsöndesült a teremben, ami felettébb gyanússá vált.

 Egy apró nőcske toppant be a terem legelejére, szemben velünk.


Megtartotta a felettébb unalmas órát. A srác még a végén rám mosolygott, majd elviharzott. Nem beszélgettünk tovább az órán, erősen koncentrált, hogy odafigyeljen. Csak álltam, és megnéztem leendő szekrényemet. A mellettem lévő szekrény tele volt már levelekkel. Biztos valami csini csajszi kapta..

Egy srác lépett mellém, sötét barna haja stílusosan be volt állítva. Kinyitotta a postaládáját, majd kiszedte a temérdek levelet, közben körültekintően nézegetett jobbra-balra. Nagyon zavaró volt, ahogyan felmért. Csak állt mellettem egysietős percig, és a cipőm sarkától kezdve megnézett a fejem búbjáig. Megnyerően mellém állt, és bemutatkozott. Levette sötét szemüvegét, majd egoista arccal az én képembe vágta. (Megjegyzem. Isteni volt a mosolya. Ott olvadtam volna el, ha nem így viselkedik..)


- Eric vagyok. Eric Saade. - Elolvadásomat és sikításomat itt várta. Helyette leblokkoltam, amire egyre nagyobb tömeg gyűlt körénk. Az emberek összesúgtak.


- Örvendek.. Én Nicolette Kovács. - Hopp. Megint elejtettem azt a francos táskát. Majdnem siránkozni kezdtem, hogy ez is csak velem fordulhat elő.. Eric, segített felszedegetni a kiömlött cuccaimat, ezzel együtt már a jegyzeteimet is.


-Köszö.. - Megakadt a hangom. Ericnek már csak a hátát láttam..


Mondhatom szép. Svéd pasik..