1. Fejezet: Valami kezdete

Sziasztok!
Először is,köszi, hogy benéztél :D Szívesen várom a véleményeket az irományommal kapcsolatban, akár negatív, akár pozitív. Részeket két-háromnaponta fogok hozni, ahogyan az időm engedi. Nem kötök ki kommenthatárt, mert lehet hogy csalódnék, hogy nem kapok komit. Remélem tetszeni fog a történet, jó szórakozást!
Puszi Colette :))
Jujjdekíváncsivagyokmár *-* :D

A megszokott ködös reggel volt Svédországban. Meg sem lepődtem, amikor már szeptember elején több, teljes téli felszerelésben mászkáló emberre bukkantam.Halvány mosolyt ejtettem meg a szám sarkában. Hiszen tegnap még sortban tettem meg utolsó sétámat Budapesten,  otthon.





 Otthon.


Magyarországról jöttem Svédországba, Stockholmba. Kovács Nicolette vagyok, 19 éves. Sokan csak Colettenek hívnak. Talán a nevem miatt, talán nem, mindig is vonzódtam Franciaországhoz. Számomra egzotikus volt, még rá gondolni is. Az a sok ember, a sok gyönyörű kivilágított sétáló utca. Az illatok... Egyszer volt szerencsém ellátogatni oda, és még 
nyomott hagyott bennem az a találkozás Párizzsal. Megfogadtam, hogy még visszatérek Oda.. 

Most mégis Svédországba tartok..

A nagymamám lakott itt, még egy évtizeddel ezelőtt. Sajnos nem emlékszem rá tisztán, csak arra, amikor meghalt. Mély szomorúság, gyász költözött be akkor a családunkba. Anyuéknak nagyon sokáig tartott feldolgozni ezt. 


Most pedig épp dédim lakásába tartok, amit rám hagyott. Ha folytatni szeretném a tanulmányaimat... Akkor még kis ügybuzgó voltam, sokkal jobb eredményekkel. Már az oviban olvastam. Remélte, sokra viszem majd. Sikeresen felvételiztem a Stockholmi Művészeti Egyetemre, amit nem is bánok. Hét éves korom óta zenélek, fél életem a zene. A másik persze a tánc. 

'Kérem, kapcsolják ki az öveiket, készüljenek a leszállásra.' - Mély ábrándozásomból egy kedves, lágy női hang ébresztett fel, nem is olyan messziről. Jobbról a harmadik ülésen ültem. A földhöz már igencsak közel jártunk, jobbnak láttam összeszedegetni az aktuális dolgaimat. Bambán néztem magam elé. Mégiscsak Itt vagyok. Itt, Svédországban. És ha nem sietek, akkor gyorsan repítenek is ki az egyetemről.

Ahogyan észbe kaptam, megvártam amíg az előttem ülő, többnyire svéd emberek leszállnak, majd elindultam megkeresni a csomagjaimat. Valahol nekik is itt kell lenniük. Amint megláttam három fekete bőröndömet, rögtön odasiettem.

-Köszönöm, ezek az enyémek. - Mondtam hálásan a mellettem álló, magas svéd embernek. Lenézően végigmért, szemei szikrákat szórtak. Jeges tekintetét csak elősegítette kék szeme, és világos haja. Hirtelen jöttem rá, hogy magyarul beszéltem neki, mire svédül elnézését kértem, majd megmutattam a csomagomon a nevemet. Ő persze elnézést sem kérve elsietett a másik irányba, majd megfogott három hasonló bőröndöt, mint az enyémek voltak.
Bunkó...
Kicsit kétségbeestem. Mi lesz akkor, ha az összes svéd ember így fog velem bánni? Ha túlságosan is honvágyam lesz, és haza szeretnék menni? Ha egyetlen barátom sem lesz az egyetemen... Nem, ez lehetetlen. Csak lesz egy hasonló gondolkodású csajszi, mint én..
Biztosan.


-Bocsi, félre tudnál állni egy kicsit? - Egy magyar hangot hallottam a hátam mögött, amin nagyon meglepődtem. Nem vettem észre, hogy magyar szállt volna le velem kapcsolatban. Látnom kellett volna lengébb öltözékén, hasonlóan, mint rajtam. Kezdtem fázni, tényleg hallgatnom kellett volna anyura..
Amint hátranéztem, egy teljesen ismerős emberbe botlottam bele.

- Csak nem Tolvay Dé? - Régi, általános iskolás nevén szólítottam, így biztosra veheti, hogy ismerem. Akkor szólítottuk így, amikor még 'bandáztunk'. A megszokott társaság minden délutánját együtt töltötte, valami minket felháborító tényen gondolkozva, vagy csak simán hülyéskedve. Milyen rég volt már..

- Hé, hercegnő. - Mutatott fekete egyberuhámra, és szőke hajamra. Nem vagyok hercegnő. - Hasonló kékek a szemeid, mint most kint az ég. Mesélj csak, csajszi, hogy kerülsz ide? - Fél kézzel megölelt, másik kezével a csomagjaimért nyúlt. - Segítek.

Boldog voltam a felismeréstől, hogy felismert, és tudja, hogy ki vagyok. Mégsem leszek annyira elveszve ebben a gomolygó nagyvárosban. Egyik csomagomat rátettem a másikra, mivel az volt a legkisebb. Faggatott, amíg a taxikig nem értünk. Úgy tűnt, ő már járatosabb itt, mint én.

- Figyu, csajszi. Olyan jó volt látni. Ide fogok járni a Művészeti Egyetemre. Ha gondolod, akkor összefuthatunk.  - Kacsintott rám halványan. Leintett nekem egy taxit, mire én bediktáltam  a címet. Kifizette a taximat. Milyen lovagias! Lehajolt, segített bepakolni a csomagtartóba a csomagjaimat, és adott egy puszit.

- Jaa, és, megkaphatom a telefonszámodat? - Aranyos vigyor kíséretében nyújtott át egy papírt, meg egy tollat. Helyette a pénztárcámba nyúltam, és kivettem egy rózsaszínű 'névjegkártyát' amit apu ügynökségétől kaptam ajándékba. Még akkor csináltattuk, amikor modellkedtem, gimi harmadik osztályában. A címet otthon apu gondosan áthúzta, és helyette leírta újdonsült otthonom nevét.

- Fhú, köszi - Meglepődött mosolyán én is meglepődtem. Mi változott közöttünk a négy év alatt? - Akkor majd kereslek. Szia holnapig.

Kedves, svéd taxisunk idegesen rágta a szája sarkát, mivel az idő, pénz. Gondolom busás borravalót kapott, nem lenne oka bosszankodni. Hátradőltem a hátsó ülésen, és beszívtam, majd kifújtam egy mély levegőt. Taxisunk ezt úgy vélte, már indulhatunk, erre meglódult, mire majdnem bevertem a támlába a fejemet. Meg sem lepődtem már. Annyiféleképpen vertem már be a fejemet, a térdemet, a lábamat.. Volt, hogy a strand gyermekmedencéjében kezdtem, és a balesetin végeztem. Pedig csak bekísértem az unokahúgomat..

Lassított a taxi, majd a sofőr morgott valamit.Vagy kifogtam a legmorgósabb taxist, akivel Stockholmban találkozhatok, vagy mindenki ilyen csípős hangulatban van ma. Remélem, hogy csak az utóbbi.

Csomagjaimat szenvtelenül pakolta ki a csomagtartóból, majd elém állt, és mintha valami emberi érzést próbált volna erőltetni magára. Lássa, hogy magyar vagyok, adtam neki borravalót. Nem járatom le a saját hazámat, lényegében 'túrista' vagyok még.

Izgatottan nyitottam ki a lépcsőház ajtaját a kulcsommal, majd léptem bizonytalanul a lift elé. Lehívtam, majd megnyomtam a 10-es gombot.  Nem tudtam, hogy mi vár rám. Amikor felértem, egy ajtóval találtam szemben magam. Egy egész szint? Ez most valami rossz vicc? Keskeny folyosó húzódott az ajtó előtt. A kulcsomat remegő kézzel vettem vissza megint kezeim közé, majd nyitottam ki. Amikor beléptem az előszobába, eszméletlen látvány tárult elém..

Friss virágok voltak szerte a kristályvázákban. Jobbra néztem, hogy lepakoljam a bőröndjeimet, majd megfordultam, hogy kimenjek a többiért. Arra számítottam, hogy a ház majdnem üres lesz, csak a legalapvetőbb dolgok lesznek majd benne, ami természetesen bőven elég nekem. Nem fogok felhurcolászni fiúkákat.. Lassan, és megfontoltan lépegettem a házban. Amint megéreztem lábaim alatt a puha szőnyeget, azonnal kibújtam bokacsizmámból, és zoknival folytattam az utamat. Lassan beértem a szobámba. Legalábbis, gondolom, az enyém, mivel a nevem ott díszelgett a feliraton: Niky.

Drága kislányunk!
Tudjuk, hogy mire számítottál. Szerettük volna Neked megkönnyíteni
az egyetemen töltött idődet, és otthonosabbá tenni
ezt a lakást, amely mostmár az otthonod. Dédi Rád hagyta, ám
ezzel várni akartunk a 20. születésnapodig.
Nem bírtam tovább. Remélem sikeres, boldog életet tudsz majd
alapozni. Örülünk, hogy lehet egy házad, amely a Tiéd, és mindig
van hely, ahol meghúzódhatsz.
Szeretettel: Anyu, Apu.

A boldogságtól egy-két könnycsepp szökött a szemembe..
Hirtelen rámjött a fáradtság, és a ház többi részét hagytam felfedezni holnapra. Gyorsan megkerestem a fürdős cuccaimat, majd elindultam lezuhanyozni. Meg sem próbáltam már figyelni a ház többi részére. Előkaptam a laptopomat, küldtem egy beszámoló e-amil anyuéknak, majd lefeküdtem aludni.. Holnap kezdés az egyetemen...