8.Fejezet: Problémák kereszttüzében

// Eric szemszöge //

- Figyelsz te rám? - Vont kérdőre Molly.
- Persze. Miért ne figyelnék?
- Mondjuk azért, mert már vagy negyed órája a laptopon gépelsz valamit? Talán azért?
- Bocsi. - Zártam össze a laptopot. Tényleg nem figyeltem oda annyira... - Tehát mi is volt Luke-kal?
- Most mondtam el, hogy megcsókolt.
- Hogy micsoda? - Kérdeztem reflexből.
- Eric... - Ne.. Csak EZT ne. Megint kezdődik az, hogy cseppet sem figyelek rá, hogy a kapcsolatunk már rég kihűlt. Igaza van.. Egyikünk sem akarta igazán a szakítást. Molly tudhatta, hogy valaki más van az életemben rajta kívül, és én is tudtam, hogy mással kacérkodik. Kimondatlan volt kettőnk között a vége. De éreztük.
- Molly. - Hirtelen eszembe jutott Niki. - Azt hiszem, ez így nem mehet tovább. Szakítanunk kellene. Nyilvánosan is. - Utaltam ki nem mondott törvényünkre.
- De a sok újságíró. Most mindenki ezen fog csámcsogni.
- Még mindig jobb, mintha lekapnának Luke-kal, és a megcsalásos sztorik keringenének... Nem?
- Igaz.
- Akkor felhívom Joe-t. Majd elintézi.
- Rendben. - Molly szemében kissé a csalódottság, a ki  nem mondott kérdések égtek. Fájt, hogy így láttam, tudván, hogy ezt a fájdalmát nem tudom enyhíteni. Mert én okozom neki azt.

Lassan nyúltam a telefonom után, másik kezemmel Mollyt húztam magamhoz egy ölelésre. A kijelzőn megláttam villogni Niki nevét, majd gyorsan felvettem, Mollyt kicsit odébb tolva.
- Szia. - Sóhajtottam megkönnyebbülten, ám mégsem azt a választ kaptam, amire vártam tegnap este óta.
- Ööö. Hello. Ericcel beszélek, ugye? - Kérdezte egy ismeretlen, mély férfihang. Hogy került Niki telefonja hozzá?! Talán Niki átvert, és mégiscsak van valakije?
- Igen. És én kivel beszélek?
- Dani vagyok. Niki egyik barátja. - Egyik? Miért, több is van neki? - Mielőtt félreérted, kiskorunkban ismertük meg egymást. Semmi nincs köztünk.
- Honnan..? - Háborodtam fel. Mégis, honnan veszi a bátorságot..?
- Onnan, hogy én is pasi vagyok. Viszont most ezt tegyük félre. Az a helyzet, hogy most épp itt ülök egy váróteremben. Niki leesett egy elég magas helyről, és van egy enyhe agyrázkódása. Valamint sérült a memóriája is, így nem biztos, hogy emlékezni fog egy-két konkrétumra, eseményre.. Szóval, ha nem lenne gond, és ha ráérsz. Holnap délutánig látogasd meg. Gondolom számítotok valamit egymásnak. - Miért ne számítana Niki? Még jó, hogy számít. Egy lányért sem törném magam ennyire.
- Azonnal odamegyek. Pontosan hova is? - Gyorsan lediktálta a címet, majd felvettem a kocsikulcsomat az asztalról.
- Most hova mész? - Rivallt rám Molly.
- Tudod.. - Miért akarok megint magyarázkodni? - Molly. Ha vége, akkor legyen is vége. Sokat jelent/jelentett a barátságod. De ahhoz, hogy mind a ketten tovább tudjunk lépni, el kell engedni a múltat, és csak a szépre emlékezni. Most pedig ne haragudj. Veszek egy másik lakást a belvárosban, ha szeretnéd, ezt megtarthatod. Mindenesetre értesíts a döntésedről. Most pedig.. Szia. - Egy lakást, a belvárosban, Nikihez közel. 
- Ezt.. Még... Megbánod. - Mondta Molly. Hogy micsoda? - Tartsd meg a lakást, nem különösebben érdekel.
- De Molly.. Most beszéltük meg.. Te sem szeretnél így élni.. És én sem. Hetek óta ez megy. Mégis mit várunk? A csodát? Hogy majd megjavul minden? Hazudnánk magunknak, ha ezt mondanánk.
- Magunknak? Nincs többé mi. Nincs többé vagyunk. Csak te van, és én vagyok. - Fújtatott, majd felvette a kabátját, és kiviharzott a lakásból. Lakás.  Többé már nem az otthonom.

Fáradtan, leverten léptem be a kórházba. Tulajdonképpen nem kellene rosszul éreznem magam. Nem én kaptam fel a vizet. Négy év után úgy veszekedtünk, mint egy öreg házaspár. Ezzel talán nem lenne gond. De az öreg házaspároknál ott van a szeretet, ami minket már nem tartott össze.

A recepción megérdeklődtem, hogy hol van Niki. Gyorsan, kettesével szeltem a lépcsőket, nem volt kedvem megvárni a liftet. Kíváncsi voltam, milyen állapotban van. És ami a legfontosabb.. Hogy emlékszik-e egyáltalán rám.  

- Daniel vagyok. - Állt fel, és mutatkozott be a srác a kórterem előtt. Alaposan végigmértem. Szerencsére még rajtam volt a szemüvegem, így nem kellett eltakarnom a pillantásaimat. Magas, barna hajú, tipikus magyar srác.  - Nem hiszem, hogy most bemehetsz hozzá, várnod kellene egy kis időt, amíg felébred.
- Emlékszik rám? - Kérdeztem. - Bocs, Eric. De úgy gondolom, ezt már egyébként is tudod.
- Persze. Nem tudom. Úgy voltam vele, hogy felhívlak, hogy itt legyél. Vagy fontos lehet neked, és nem akarsz lemaradni..
- Önök Niki látogatói, ugye? - Kérdezte egy nővérke. Fiatal volt, szemeivel flörtölt velünk. Sikertelenül. Felém, legalábbis.
- Igen.  Szólaltam meg előbb én.
- Most bemehetnek.
- Köszönjük.

Előreengedtem Danielt. Sokkal nagyobb az esély, hogy őt felismeri. Mi van, ha engem nem ismer fel? Ha én teljesen kiestem az emlékezetéből? Ha nem tudja majd ki vagyok? Ha esélyt sem ad arra, hogy megint megismerhessen?

- Gyere. - Zökkentett ki Dani.
- Eric?! - Hallottam Niki álmos hangját. Mintha.. Mintha nem tudná ki vagyok. Közelebb mentem, majd feléhajoltam.
- Eric vagyok.. - Félve vártam válaszát. Vajon emlékszik? Ugye igen... Remélem...